Székesfehérvár belvárosában, a Fő utcán sétálva megláthatjuk a Szent István Király Múzeum, egykori rendház homlokzatán Vörösmarty Mihály emléktábláját.

Ez egy díszes márványtáblán elhelyezkedő bronz dombormű. A Szózat költője itt tanult 1811-től 1816-ig, mikor még a főgimnázium működött ebben az épületben. Az emléktáblát születésének 100. évfordulójára állították.

Wilhelm Ottó - Vörösmarty Mihály: számvetés a végórában

Mottó:

„Azt hittem, hogy meteor

lehetek, mi behatol

az emberek lelkébe…

De utamnak már vége..

Lelkem füstölgő fáklya,

gyertya senyvedő lángja…

Bekerített a karám:

kevesen figyeltek rám…

***

Néha vagyok már csak ébren,

így csikorog most értelmem:

az álmaim kergetőznek,

emlékeim messze szöktek…

****

Apám vagyont nem hagyott,

csak kisnemesi rangot,

nemzetféltésből nagyot

s hozzá lyukas kalapot;

rám hagyta a „vagyonát”,

hogy ”szeressem a hazát;

paripád csak egy legyen

s úgy hívják, hogy értelem.”

Se kardom, se birtokom,

szánt is minket sok rokon;

egy út maradt csak nekem:

lemondás és küzdelem,

s mert nem jutott főrangból

én nem lehettem Csongor.

Az én Tündém másé lett:

boldog órák, ég veled!

***

Földi vágyaim helyett

képzeletem kért helyet;

amit nekem nem lehet

azt élje át a nemzet:

melynek ébresztőjeként

élesszem a fényt, s reményt,

dicsőséget és sikert –

ne nyomassza a sírkert.

***

Hazám lett az Istenem

/egyoldalú szerelem/

őt szolgáltam legbelül,

s tűrtem, rendületlenül.

De az élet oly hitvány:

én lettem a vén cigány,

ki makacsul cincogott

s bámulta a csillagot.

***

Vágyam volt a sarkantyú,

hű társam a mélabú;

„életre ölt Haynau”

s ételem lett savanyú

és nem lettem kandalló,

hanem naiv halandó,

hunyt parázs, mely didereg:

lehűtötte a hideg.

***

„ S a nép, hol nemzet süllyed el?”

--ugyan már, az kit érdekel

ily haramia világban?

Naív voltam, rosszul láttam…

Aggodalom, vívódás, gond?

Instd le a tintanyalód!

Napba nézett s fénytől vak volt?

Ne sajnáld az ébren alvót…

***

Kifogták a szekeret:

nem szárnyal már képzelet…

Ital? Számból kifolyik,

a látomás szétfoszlik…

Nevessetek, emberek!

Már csak halni ébredek,

nem hevít a szenvedély,

csókra hív a sötét éj…

Küzdtem szomjan és étlen,

hadakoztam, elégtem;

s annyi balvégzet után

én lettem a vert Zalán.

Felismerésem kigyúlt:

hiába a dicső múlt,

a sok fénylő példakép

s hős halála –nem elég!

Föld és égnek fiaként

tápláltam hitet s reményt:

„igazság és szeretet

országotok eljöhet”,

a szép szó és ének: lánc,

úgy összefűz, mint a tánc,

melyből üdvösség ered,

s örömforrás, révület.

***

Ha hajnal jön, vetni kéne,

a mag a jövő reménye,

boldog az, akit az ünnep

ragyogásával kitüntet.

***

Azt hittem, hogy meteor

lehetek, mi behatol

az emberek lelkébe.

De utamnak már vége…

Lettem füstölgő fáklya,

gyertya senyvedő lángja…

Bekerített a karám:

kevesen figyeltek rám…

Székesfehérvár, 2025. január 17.