1944. szeptember 7-én álmukban lepték meg a támadók a Gyergyószentmiklós melletti Gac hegy oldalában állomásozó székesfehérvári katonákat. 2008-ban a Honvédség és Társadalom Baráti Kör kezdeményezésére emlékművet állítottak az erdélyi városban, hat évvel később, a tragédia 70. évfordulója előtt néhány nappal, 2014. szeptember 3-án, a gyergyószentmiklósi küldöttség jelenlétében pedig emlékparkot avattak Székesfehérváron.
A parkban a Magyar Királyi Honvédség 3. Pótezrede 159 hősi halottjának emlékkövét és kopjafáját helyezték el - az emlékkövet a város Sukoró önkormányzatától kapta, míg a kopjafa a székelyföldiek ajándéka.
Wilhelm Ottó - Az iszonyat hegye
/ A Magyar Királyi Szent István 3 Honvédezred emlékére /
Sas behívót kapott több mint száz levente.
„Vészterhes idő jön, a front már közelben!”.
„Ruszki veszedelem, kommunista átok
özönli el hazánk, szükség van reátok!”
„Istentelen horda, rabolnak, gyilkolnak,
ha most nem cselekszünk: rabok leszünk holnap!”
„ Ha szereted anyád, apád s testvéredet
nem félsz fegyvert fogni s óvni, amit lehet”…
Szent István nevével hármas számú ezred
a hadiparanccsal: Erdélynek segíthet.
Izgalom, büszkeség, féltés és tisztelet
kavargott fejükben s nem támadt rémület.
Hittek a hazában és ugratták egymást,
indulót daloltak:”bizonyítunk, meglásd!”
S akkor száz anyának könny szökött szemébe,
elakadt a szava, vagy dadogva kérte:
„Ne menj fiam, bújj el”, „nem ezért szültelek”
„ne hagyjál itt minket, ne dobd el életed!”
Elszorult a torka a legtöbb legénynek
s jött a hetyke válasz ”megyek, mert nem félek,
megyek, mert szükséges és nem vagyok gyáva,
megyek, mert becsület s tisztelet az ára.”
Aztán vonatra szállt s énekelt mindegyik
s párás szemmel nézték, miként alkonyodik…
*
Gyergyószentmiklósi Gac hegy oldalába
megpihenni tértek, csak egy éjszakára;
tábort vert a hegyen sok fáradt levente,
étlen, szomjan, kábán, szanaszét heverve.
Ne kelljen zavarni messze, lent a falut;
fegyverük gúlában s az őrség elaludt…
Ekkor lopakodott árnyként román s muszka
tábort bekerítve, a fiúkhoz kúszva---
szájukat betömték s kezüket kötözve,
mint fatuskókat, úgy gyűjtötték össze,
szuronnyal szegezték karjuk, lábuk földhöz;
hímvesszőt metsz egyik és kéjtől üvöltöz;
másnak torkát vágták, vagy nyelvét kitépték,
vagy mellkason szúrták és átdöfték lépét.
Rabló véd így zsákmányt, haramia módra,
vagy alantas szolga, ki gyűlölet foglya.
Kéjjel és mámorral hallgatták a hörgést,
eszelős mosollyal élveztek könyörgést.
(Halálukat kérték, halált, nem kegyelmet,
mint kit a szenvedés őrületbe kerget…)
Krisztus nem szenvedett ennyit a kereszten;
hóhér nem kínzott így, ilyen kéj éhesen…
A haldoklók mellett ittak, szalonnáztak
s örömtáncuk után vérrel mostak lábat…
Bicskájuk törölték a hullák hajába,
letépett ruhákból égett bűzös fáklya…
Napokig hörögtek, már sírni sem tudtak,
sípolt, hörgött, zihált sok elvágott, szúrt nyak.
*
Harmadnapon furcsa, döbbenetes csend lett
és a völgyben szétfolyt: félelem, rettenet.
Nem rángatózott már vádló áldozat;
hóhérokra égett gyalázat, kárhozat.
Embert így kínozni: sátáni gyalázat;
ilyet nem követ el sem őrült, sem állat,
csak velőig gonosz, vagy szadista féreg,
csak akiket átkoz és mérgez az élet.
*
Csak hetekkel később lehetett temetni,
könnyeket hullatni és keresztet vetni.
Az iszonyat hegyén gyújtsunk gyertyát értük…
Ne csak kopjafákkal őrizzük emlékük!
Székesfehérvár, 2018. augusztus 14.