Gyergyószentmiklósi áldozatok emlékköve és kopjafája

1944. szeptember 7-én álmukban lepték meg a támadók a Gyergyószentmiklós melletti Gac hegy oldalában állomásozó székesfehérvári katonákat. 2008-ban a Honvédség és Társadalom Baráti Kör kezdeményezésére emlékművet állítottak az erdélyi városban, hat évvel később, a tragédia 70. évfordulója előtt néhány nappal, 2014. szeptember 3-án, a gyergyószentmiklósi küldöttség jelenlétében pedig emlékparkot avattak Székesfehérváron.

A parkban a Magyar Királyi Honvédség 3. Pótezrede 159 hősi halottjának emlékkövét és kopjafáját helyezték el - az emlékkövet a város Sukoró önkormányzatától kapta, míg a kopjafa a székelyföldiek ajándéka.


Wilhelm Ottó - Az iszonyat hegye

/ A Magyar Királyi Szent István 3 Honvédezred emlékére /

Sas behívót kapott több mint száz levente.

„Vészterhes idő jön, a front már közelben!”.

„Ruszki veszedelem, kommunista átok

özönli el hazánk, szükség van reátok!”

„Istentelen horda, rabolnak, gyilkolnak,

ha most nem cselekszünk: rabok leszünk holnap!”

„ Ha szereted anyád, apád s testvéredet

nem félsz fegyvert fogni s óvni, amit lehet”…

Szent István nevével hármas számú ezred

a hadiparanccsal: Erdélynek segíthet.

Izgalom, büszkeség, féltés és tisztelet

kavargott fejükben s nem támadt rémület.

Hittek a hazában és ugratták egymást,

indulót daloltak:”bizonyítunk, meglásd!”

S akkor száz anyának könny szökött szemébe,

elakadt a szava, vagy dadogva kérte:

„Ne menj fiam, bújj el”, „nem ezért szültelek”

„ne hagyjál itt minket, ne dobd el életed!”

Elszorult a torka a legtöbb legénynek

s jött a hetyke válasz ”megyek, mert nem félek,

megyek, mert szükséges és nem vagyok gyáva,

megyek, mert becsület s tisztelet az ára.”

Aztán vonatra szállt s énekelt mindegyik

s párás szemmel nézték, miként alkonyodik…

­*

Gyergyószentmiklósi Gac hegy oldalába

megpihenni tértek, csak egy éjszakára;

tábort vert a hegyen sok fáradt levente,

étlen, szomjan, kábán, szanaszét heverve.

Ne kelljen zavarni messze, lent a falut;

fegyverük gúlában s az őrség elaludt…

Ekkor lopakodott árnyként román s muszka

tábort bekerítve, a fiúkhoz kúszva---

szájukat betömték s kezüket kötözve,

mint fatuskókat, úgy gyűjtötték össze,

szuronnyal szegezték karjuk, lábuk földhöz;

hímvesszőt metsz egyik és kéjtől üvöltöz;

másnak torkát vágták, vagy nyelvét kitépték,

vagy mellkason szúrták és átdöfték lépét.

Rabló véd így zsákmányt, haramia módra,

vagy alantas szolga, ki gyűlölet foglya.

Kéjjel és mámorral hallgatták a hörgést,

eszelős mosollyal élveztek könyörgést.

(Halálukat kérték, halált, nem kegyelmet,

mint kit a szenvedés őrületbe kerget…)

Krisztus nem szenvedett ennyit a kereszten;

hóhér nem kínzott így, ilyen kéj éhesen…

A haldoklók mellett ittak, szalonnáztak

s örömtáncuk után vérrel mostak lábat…

Bicskájuk törölték a hullák hajába,

letépett ruhákból égett bűzös fáklya…

Napokig hörögtek, már sírni sem tudtak,

sípolt, hörgött, zihált sok elvágott, szúrt nyak.

*

Harmadnapon furcsa, döbbenetes csend lett

és a völgyben szétfolyt: félelem, rettenet.

Nem rángatózott már vádló áldozat;

hóhérokra égett gyalázat, kárhozat.

Embert így kínozni: sátáni gyalázat;

ilyet nem követ el sem őrült, sem állat,

csak velőig gonosz, vagy szadista féreg,

csak akiket átkoz és mérgez az élet.

*

Csak hetekkel később lehetett temetni,

könnyeket hullatni és keresztet vetni.

Az iszonyat hegyén gyújtsunk gyertyát értük…

Ne csak kopjafákkal őrizzük emlékük!

Székesfehérvár, 2018. augusztus 14.