II. Rákóczi Ferenc teljes alakos szobra Nagy Benedek szobrászművész alkotása. A fejedelem alakja melletti véset Rákóczi jelmondata: "Cum Deo pro Patria et Libertate" ("Istennel a hazáért és a szabadságért"). A négytonna tömegű, közel négyméter magas szobor a Rákóczi utcában kialakított új, köztéri ligetben foglalta el helyét.

Wilhelm Ottó

Nagyságos Rákóczi őszinte naplója

A pokol tornácán szoptatott anyám,

mert szultán és császár gyehennára kívánt;

kínáltak méreggel, űzettem fegyverrel,

három év ostrommal, ágyúval, éhséggel.

Rabló Habsburg sereg pusztította földünk,

bizalmam irántuk mindörökre megszűnt.

Anyám nem remegett, míg Munkácsot védte,

se könny, se jaj, se bú nem késztette térdre,

tekintete éles pengeként cikázott,

parancsoló szava megölt mosolyt, álmot;

csak, ha minket nézett, olvadt meg az arca,

csak, ha ölelt minket: nem gondolt a harcra.

Száműztek cseh földre, puhítottak Bécsben,

jártam Itáliát, de nem hajlott térdem….

Később mézes szóval csábított mindenki,

mégsem tudtak engem osztrákká nevelni.

Folyton izzott belül a titkolt varázslat:

hogyan tudnám óvni, szeretni hazámat?

Anyám nem láthattam, besúgás és csalás

fojtogatott, s otthon: várt gyilkolás, rablás.

Zrínyi és Báthory, Lórántffy, Frangepán

természete, vére igazságot kíván;

ételük a hűség, italuk: szabadság,

fullasztó számukra szolgaság vagy rabság!

A török és osztrák együtt pusztítottak,

úgy ébredtünk reggel: élünk-e még holnap?

Tétlenségben élni: a halált jelenti---

szövetkezni velünk nem óhajtott senki…

Felségárulásért várt rám a bitófa;

szökésem sikerült, sorsom Isten óvta!

Hazám kifosztottan fortyogott, mint katlan,

és én azt éreztem: máglya ég alattam!

A császári járom torkunkat fojtotta,

együtt mondott nemet nemes, úr és szolga;

fegyver jelentette élethez az esélyt

s a felkelők tőlem vártak utat és célt.

Pedig nekem sem volt más, mint hitem, s Isten,

ők az életelvem, vigaszom és kincsem,

tőlük vártam áldást, biztonságot, erőt,

mint fuldokló szívja mohón a levegőt.

Nemesek ezrei, pórok tízezrei ---

végső keserűség bősz harcra kergeti,

halált megvetően bátorságtól égtek,

számukra a labanc gonosz, tetves féreg…

Imádott vezérük: Bercsényi, Vak Bottyán;

vágtattak utánuk, mint szélvész és orkán…

Felvidék és Alföld többé nem szenvedtek,

Dunántúl szabad lett, Bécsre borult felleg…

Ónodon a császárt tróntól megfosztották,

az osztrák járomtól mentesült az ország…

Csakhogy éhség, ínség, árulás és járvány

megtörte az erőt s a külhoni ármány…

Szabadság fáklyája ismét elsötétült,

a fegyverletétel rabságot és gyászt szült;

hitemben, Istenben még sem tántorodtam,

becsületem s hazám óvtam és ápoltam…..

„Holló a hollónak nem vájja ki szemét”,

Habsburg ellen hazám: lenézték szerteszét—

oroszok és britek,franciák, hispánok,

süket fületeknek én már nem kiáltok….

Népem már kivérzett, napunk lehanyatlott,

pénzem, seregem nincs, szenvedtem kudarcot…

Ha majd újra erő s szabadságvágy eljő:

ránk, száműzöttekre is vár szebb jövendő…