Az emlékmű az 1956. október 24-én ezen a helyen történt tragikus eseményeknek állít emléket, amikor hat fiatal szovjet katonai sortűz áldozata lett. A fekete, csiszolt gránitkockákból kialakított kompozíció egy, a tér felé hömpölygő „gránitfolyamot” idéz, amelyet eredetileg két oldalról vízfüggöny kísért. A helyszín emlékezetét korábban a Szabó-palota falán elhelyezett emléktábla őrizte, ma pedig sziklák, fejfák és egy kopjafa is felidézi az áldozatok és az 1956-os forradalom helyi történetét.

Wilhelm Ottó

Ezerkilencszázötvenhat vakít

„Nemzet-álom épült hitből, szeretetből”

Már tíz éve erjedt, forrt a gyűlölet:

országunk a nyakán hordott kötelet;

nemzetünk gyalázva hörgött, fuldokolt,

rettegés dermesztett, jeges ár sodort…

Szovjet csizma alatt eltaposott nép,

szemében a kín és vad elszántság ég;

a megszállók kegyét sakálok lesték,

rettegéssel teltek a dermedt esték..

Málenkij robotra vittek százezer

védtelen civilt –micsoda siker!

Megbecstelenített közel millió

asszonyt és lányt a hős, dicső megszálló….

Demagóg uszítás a hazug palást:

„államosításnak” hívták a rablást!

Biztonságban nem élt akkor senki sem,

testvér az anyának semmit sem üzent…

Dús „jutalom” várt arra, aki bátor:

kitelepítés, avagy munkatábor…

Ki templomba járt: állását vesztette,

a barát besúgott, várt a kelepce…

Kolhozba tereltek több ezer gazdát;

adóbehajtóik söpörtek padlást;

választási csalás: lett „népakarat”;

míg gyárban, hivatalban terror arat…

Mindent elöntött a bűn és borzalom,

megbénított a maffia hatalom;

nem kelt fel a nap és nem látszott az ég,

nappal sem oszlott a szuroksötétség…

S mikor Berlin, Poznan felkelt s vérbefúlt:

itt a láng fellobbant, a bilincs lehullt,

dinamitként robbant fel az akarat:

„nem tűrjük a zsarnok, gyilkos hatalmat”!

Miként seregélyek hada felrepül,

utcára özönlött, vágyba menekült,

mámorba áradt az eufória:

„velünk a szabadság újra – glória!”

Vakító fény áradt, forró láng-özön;

robbant az országban mámor és öröm,

önfeledt nevetés, „az élet még szép”;

harang zúgott újra, s kivirult az ég….

Pilleszárnyon lebbent, szállt a képzelet:

hogy a jövő most már csak boldog lehet,

újra felizzott a szunnyadó remény,

hogy szenvedést követ és gyógyít a fény,

„Nemzet álmot épít hit és szeretet;

együtt meggyógyítjuk majd a sebeket;

elfelejtjük majd a vörös csillagot,

és a megbocsájtás helyette ragyog”….

Csakhogy: gonosz kézben maradt a fegyver;

csakhogy: a bűnöző gyilkol, ha nem nyer;

számonkéréstől fél, ezért inkább öl,

számára ellenség, ami tündököl.

A parlament előtt tombolt kárhozat:

gépfegyver ropogott, hullt az áldozat,

pedig csak vidám volt és kért a tömeg,

pedig csak a vágyát ünnepelte meg.

A farkasokból nem lettek bárányok;

ki védtelenre lő, illesse átok,

ki a hazájára ellenséget hív be:

állatnál is rosszabb, férges a szíve;

férges annak agya, s egész élete,

nem is leli nyugtát, amíg él, sose….

Tíz nap után támadt tankból több ezer,

s harmincezer ruszki, hogy majd leteper,

s földbe tipor mindent lánctalpaival

és megfélemlít a gyilkoló- ipar!

Ám hiába pusztít s arat a halál

ott, ahol a hősök hada ellenáll.

Heteken át támadt, dúlt a túlerő

s a dac és bátorság híre egyre nő:

nem hiszik, „nem lehet”; -„ ilyen virtus nincs!”

„Szabadság nem lehet halálhozó kincs!”

Rommá lőtt városon győztes túlerő;

elhagyott barikád; szétszórt kockakő;

disszidáló ezrek; zsúfolt temetők;

tömött börtönök és ismét vér-eső:

Ötszáz embert öltek törvénytelenül,

huszonkettőezer börtönbe került,

tizenháromezer internálva lett,

ismét terror áradt az ország felett.

Ez lett az eredmény: sötétség és fagy,

nyomában a bánat letargiát hagy;

hosszúra nyúlt árnyak a mártíroké,

a felakasztottak s meggyötörteké…

De a mag, a remény mégsem pusztult el,

hogy a példa: erő, s hinni, bízni kell –

küzdeni, harcolni szépért, igazért,

ha beléd rúgnak is: ne add fel a célt,

hogy a vágy és álom az élet tüze,

halál és szenvedés nem igázza le!

A brutalitásra az a felelet,

hogyha minden lelken győz a szeretet.

Székesfehérvár 2025. november 10.